2014. január 28., kedd

Mi történik Ukrajnában?

ghghgh
Ukrán szélsőjobboldali felkelők farkaskampó jelképpel,
melyet több alakulat is használt a III. Birodalomban
Az Orosz Cárságot 1917-ben liberális forradalom döntötte meg. Az ukrán lakta területeken 1917-1920 között több ukrán államot is kikiáltottak, melyeket végül megszállt a terjeszkedő Szovjetunió. Az ukránoknak 1991-ig, a Szovjetunió szétesésig kellett várni, hogy újra függetlenek legyenek. Ukrajnára elmondható ugyan az, amit László András Magyarország kapcsán jegyzett meg egy tanulmányában: a bolsevizmus és a liberalizmus legrosszabb elemi keverednek politikai rendszerében. Jelenleg két terjeszkedő nagyhatalom ütközőzónájában foglal helyet. Nyugatról a szabadkőműves-liberális EU próbálja bekebelezni, keletről pedig a posztkommunista Oroszország. Az oroszpárti vezetés – engedve Moszkva zsarolásának – elvetette az EU-hoz való közeledést, melyre válaszul liberális, EU-párti felkelés tört ki. Ukrajna társadalma – hasonlóan Kelet-Európa többi társadalmához – hála Istennek nem olyan szélsőségesen baloldali, mint a Nyugat-európai társadalmak. Ennek köszönhetően – hasonlóan a magyarországi 56-os és 2006-os felkelésekhez – a megmozdulást sikerült meglovagolni a jobboldali erőknek, mely egyre jobbra és jobbra tolódik. Nem kell a Nyugat-európai tüntetések vörös zászlós hülyegyerekeit néznünk, akik anarchisták lettek, mert nem kapták meg a pónit 16. szülinapjukra. A tömeg természetesen nem megy annál tovább, hogy „lépjünk be az EU-ba, engedjék el a tüntetőket, legyen olcsóbb a kenyér”, de az érdemleges akciókat az ukrán szélsőjobboldal hajtja végre, ahogy azt az Ukrajnából érkező képek is elárulják. A rendszerváltó, szervezett politikai erőként való fellépés rájuk sem jellemző, ami persze nehéz is lenne, tekintve, hogy a tömeg nem azonosulna nézeteikkel. Érdemes kitérni egy félreértésre. A tüntetések során gyakran elhangzik Stepan Bandera jelmondata, vagy feltűnik portréja, ami vörös posztó a tudatlan, baloldali politikusok és a média szemében. Banderát „náci kollaboránsként” szeretik emlegetni. Bandera nacionalista politikus volt, aki a harmincas években kikiáltotta az ukrán függetlenséget és függetlenségi háborút indított a Szovjetunió, később Németország ellen. Náci, azaz német nemzetiszocialista tehát semmiképp sem lehetett, lévén, hogy ukrán volt. Mi a helyzet a kollaboráns jelzővel? Kit árult volna el Bandera azzal, hogy 41-ben szövetségre lépett a németekkel? Talán a Szovjetuniót, amelyik megszállt az ukrán lakta területeket és bolsevik diktatúrát vezetett be? Az ukránok 41-ben felszabadítóként üdvözölték a németeket, nagy kár, hogy azok visszaéltük a bizalmukkal.


Sok féle forgatókönyv elképzelhető. 1. Felmorzsolják a tüntetőket, minden marad ahogy volt. 2. „Győz” a felkelés, kisebb változások lesznek, elnökcserre, alkotmánymódosítás. 3. Kettészakad az ország. Nyugaton létrejön egy EU-párti-, keleten pedig egy orosz-párti Ukrajna, amit esetleg bekebelez Oroszország. Mi lenne a legjobb megoldás, amire esély szinte semmi sincs? Bevezetni a konzervatív diktatúrát, melynek élére az ukrán szélsőjobboldal legjobbjai kerülnének. Az EU és Oroszország közé ékelődne egy olyan állam, mely az antikrisztusi helyett a krisztusi világot építi. A fentiekhez még hozzá kell tenni, hogy eddig a kárpátaljai magyarság kérdését zárójelbe tettem. Az ukrán szélsőjobboldal legnagyobb és elfogadhatatlan hibája a magyarellenesség, mely annak az agymosásnak köszönhető, mely valamennyi kisantant országban végbement és végbemegy. A kárpátaljai magyar vezetők rendkívül rosszul reagálnak a történtekre. Kifejezik félelmüket az ukrán nacionalizmustól. Ahelyett, hogy üdvözölnék azt! Sajnos még mindig a marxista fogalomkészlet szerint gondolkoznak. Pont, hogy inkább az ukrán nacionalizmus mellé kellene odahelyezni a magyar nacionalizmust! Megmagyarázni az ukránoknak: ahogy ti büszkék vagytok rá, hogy ukránok vagytok, úgy mi büszkék vagyunk magyarságunkra. A kárpátaljai magyarságnak kellene a nyugat felé közvetítő elem szerepét eljátszani! Ha pedig szétesik Ukrajna, nem szabad a magyar „kormánynak” újra elkövetni azt a hibát és hazaárulást, hogy veszni hagyja azt a földet, ahol Árpád vezér megjelent őseinkkel!     



2014. január 25., szombat

Hűség és árulás

A legnagyobb kár, amit a Gonoszlélek kiszolgálóin keresztül okozhat nem anyagai. Az előző rendszer legnagyobb bűne pl. nem az volt, amit sokan gondolnak: „loptak”. A legnagyobb bűnük a szellemi rombolás volt. Ennek eredménye a mai vallástalan, (öntudatlanul) marxista társadalom. A „kétharmadnak” voltak pozitív lépései az elmúlt négy évben, ez tagadhatatlan. De ezekkel szemben olyan óriási ellensúlyt képez legújabb, ördögi tervük, mely nyilvánvalóvá teszi, milyen erők hozták őket és mi a valódi céljuk.

A Magyar Apostoli Királyság 1940. november 20-án csatlakozott a fény-szerű hatalmakat  tömörítő háromhatalmi egyezményhez, hogy más országokkal közösen vegye fel a harcot a sötétség erőivel szemben. Ez a gyakorlatban azt jelentette (milyen meglepő), hogy előbb, vagy utóbb harcolnunk  kell majd az angolszászok és a szovjetek ellen. Ez nemsokára be is következett. 1941-ben egymás után két szovjet légitámadás érte Magyarországot. A szovjetek valószínűleg azt hitték, hogy szlovák célpontokat  támadnak. Erre hivatkozva Magyarország bejelentette a hadiállapot beálltát és ellentámadást indított. Ha ezt nem tettük volna meg, akkor is kénytelenek lettünk volna harcolni a szovjetek ellen. Egy részt a háromhatalmi egyezmény által ránk rótt kötelezettség miatt, másrészt pedig a nagypéteri álmot, Európa meghódítását célul kitűző Sztálin csapatai előbb-utóbb ide értek volna (Magyarország megszállásának tervét konkrétan egy 1940-es konferencián dolgozták ki: http://hu.metapedia.org/wiki/Szovjet_invázió_Magyarország_ellen).

1941. december 6-án a világháborút kirobbantó Anglia hadat üzent Magyarországnak. December 13-án – szövetségi szerződésünknek megfelelően – bejelentettük, hogy szövetségeseinkkel együtt mis is hadban állunk az USA-val. Sajnos voltak olyan áruló politikusaink, akiknek semmit sem számított a szövetségesi hűség és a háború fény-szerű oldalon való végigharcolásának ügye. Horthy, Teleki, Kállay, Lakatos kapcsolatot keresett az ellenséggel, szégyent hozva a magyar nemzetre. A kétharmad, de még a Jobbik szemében is hősök ezek a gyenge emberek. Hitler természetesen értesült az árulásról és többször figyelmeztette Horthyt, hogy nem tűri. Horthy nem tért jobb belátásra. 1944. március 19-én a német hadsereg bevonult Magyarországra, hogy jelenlétével megakadályozzon egy román-típusú átállását (Nem kiugrást!). Hitler tájékoztatta Horthyt döntéséről. Horthy felháborodott, de beletörődött a német bevonulásba. Voltak, akik ezt megszállásként értelmezték, ma pedig sajnos az emberek 99%-a annak értékeli. Churcillnek mondta (aki igazat ritkán szólt): „szövetségesek között nincs értelme megszállásról beszélni”. Ezzel reagált a háború utáni kollaboráns kormány nyavalygására. Valóban így van. Ha a németek 44-ben megszálltak minket, akkor azt is mondhatjuk, hogy Magyarország amerikai megszállás alatt volt Szerbia bombázása idején. Csacsiság lenne mindkettő. Ha Horthy azt mondta volna Hitlernek, hogy a bevonuláshoz nem járul hozzá, felmondja a Németországgal kötött szövetséget, bejelenti a hadiállapot beálltát és parancsot ad a magyar hadseregnek az ellenállásra, akkor lenne értelme megszállásról beszélni, de a tényeket ismerve nem.

Magyarország szuverenitása sérült 44-ben. Nem is lehetett másképp, épp az volt Németország célja, hogy a negatív irányú folyamatokat megállítsa. Nem volt örömteli, hogy erre volt szükség a helyzet rendeződéséhez, de ez sajnos elkerülhetetlen volt. Jobb lett volna, ha csak azért vonul be a német hadsereg, hogy közösen harcoljunk az augusztusban az országba törő vörös rémmel. A németek jelenléte nem volt konfliktustól mentes, amihez agyban hozzájárult az, hogy sok katona áruló vezetőinkkel azonosítatta a magyarságot. Nem viselkedtek mindig bajtársiasan a németek, ennek ellenére minden épeszű és ép lelkű ember száméra nyilvánvaló volt – a 19-es terror és a szovjetunióban tapasztaltak után különösen – hogy semmi sem lehet rosszabb, mintha Magyarország szovjet megszállás alá kerül. Nem a németeket kellett szeretni, hanem a magyar hazát, melynek földjén már itt állt az ellenség. Gonosz és megvezetett emberek „ellenállásba” kezdtek hazájukkal és szövetségesünkkel szemben, amihez szégyenszemre még egyházi személyek is csatlakoztak. Ma őket is széles körben hősként ünneplik. Horthy továbbra sem fért e bőrébe, mindenáron át akart állni a szovjetek oldalára, még a nagy kínok által visszaszerzett területeiket is feláldozta volna. Október 15-én bejelentette a „kiugrást”, ami persze egy nagy hazugság volt, a magyar katonák kötelesek lettek volna hátba támadni német bajtársaikat, ahogy azt a románok tették. Horthy nem mert őszintén nyilatkozni (nem is volt erőssége), annyira félt a magyarság ellenállásától, ami be is következett. Német hozzájárulással a Szálasi Ferenc vezette a Nyilaskeresztes Párt átvette a hatalmat és tisztességgel végigharcolta a háborút Magyarország szabadságáért és a fényszerű erők győzelméért.

Gyakran elhangzik vádként a németek ellen, hogy ők nem minket védték, hanem Németországot. Természetesen, ők a saját hazájukért harcoltak. Mi ebben a meglepő? Mindenki a saját hazájáért harcolt. Szintén unalmas, kommunista sláger: „meghaltak a magyarok a német érdekekért”. Nem, a magyarok magyar érdekért haltak meg, az volt az érdekünk, hogy hazánk ne kerüljön szovjet megszállás alá. Mivel szövetségi rendszerben harcoltunk, érdekünk szerencsésen találkozott más nemzetek érdekével.

A kétharmad, ahelyett hogy végre eltávolítani a gyalázatos szovjet emlékművet a térről, ízléstelen történelemhamisító, „német megszállás emlékművel” akarja megfejelni. Mit kéne tenni e helyett? Visszaállítani az ereklyés országzászlót és emlékművet állítani a német-magyar fegyverbarátságnak, azoknak a katonának, akik életük feláldozásával állították meg nyolc hónapra a szovjet gőzhengert, mely nem tudta elnyelni egész Európát!