Előrelépés Lengyelországban abortusz-ügyben

Lengyel kezdeményezés: teljes tilalom az abortuszra

Életvédők törvényjavaslatot kezdeményeztek a terhesség-megszakítás teljes tilalmára Lengyelországban.

Az állampolgári törvényjavaslat, mely a fogantatástól kezdve védelmezné az emberi életet, a jövő héten kerül a szejm asztalára – jelentette a Rzeczpospolita című lap hét végi számában. A kezdeményezés Mariusz Dzierzawski, a Fundacja Pro – Prawo do Zycia (Jog az Élethez Alapítvány) vezetőjének nevéhez fűződik, és 450 ezer lengyel állampolgár támogatta aláírásával. Dzierzawski abortuszellenes kiállításaival vált ismertté Lengyelországban. A jelenlegi lengyel abortusztörvény csak azokban az esetekben engedélyezi a terhesség megszakítását, ha az a nő egészségét vagy életét veszélyezteti, nemi erőszak következménye, vagy ha a vizsgálatok azt jelzik, hogy a magzat súlyos és visszafordíthatatlan egészségkárosodással jönne világra.

Az állampolgári törvénytervezet azonban ezeket a kivételeket is megszüntetné. Abban az esetben, ha az anya élete van veszélyben, bíróság döntene az abortusz engedélyezéséről. Az ellenzéki Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) már közölte, hogy ellenzi a tervezetet. A párt szerint a kezdeményezők a katolikus világnézetet szeretnék rákényszeríteni az összes állampolgárra, ami ellentétes az alkotmánnyal, ezért az SLD már az első olvasásban javasolni fogja a tervezet elutasítását. Kedden, a szejm ülésének kezdetén a parlament épülete előtt baloldali szervezetek kiállítást is rendeznek az illegális abortuszokról „A nők pokla” címmel. Az ellenzéki nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság viszont támogatja a kezdeményezést, és arra fog szavazni, hogy azt küldjék tovább a megfelelő parlamenti bizottságokhoz.

A kezdeményezők élvezik a katolikus egyház támogatását. Stanislaw Gadecki poznani érsek, a lengyel püspöki konferencia alelnöke csütörtöki úrnapi szentbeszédében azt mondta, hogy a meg nem született gyermekek életének kioltását lehetővé tevő jogi kiskapuk ellentétesek az erkölcsi alapelvekkel és az alkotmánnyal. Az éppen a napokban ülésező püspöki konferencia várhatólag állást foglal az abortusz teljes tilalmát szorgalmazó, illetve az élettársi kapcsolatokat lehetővé tevő másik törvénytervezettel kapcsolatban.

A kezdeményezés sorsát a kormányzó Polgári Platform álláspontja fogja eldönteni. A párt frakciója még nem vitatta meg a kérdést, de Andrzej Halicki képviselő, a szejm külügyi bizottságának elnöke azt mondta a Rzeczpospolitának, hogy személy szerint a törvényjavaslat elutasítása mellett van már első olvasásban, mert a jelenlegi szabályozást jó kompromisszumnak tekinti.

MTI, 2011-06-26

Hálát mondhatunk az Úrnak, hogy a sötétség térhódítása mellett néha a fény sugarai is előbukkannak! Nem csak az abortusz és a buziházasság legalizálásáról, hanem komoly életvédő kezdeményezésről is olvashatunk! Bár Magyarország tartana itt, ahol 1956 óta több, mint 6 millió magzat esett gyilkosság áldozatául! A lengyel baloldal szerint az alkotmányellenes a katolicizmus állampolgárokra erőltetése. Mi szükség alkotmányra, kérdezzük mi? Főleg egy olyanra, mely nem a katolikus világnézeten alapul? A baloldali szervezetek miért nem az abortusz áldozatairól rendeznek kiállítást? Az illegális abortusz nem csak a „nő pokla”, hanem a magzaté is, aki áldozatul esik annak! Azért, mert az emberek „úgyis lopnak” talán engedélyezzük a lopást? A külügyi bizottság elnöke szerint „jó kompromisszum” a jelenlegi, liberális törvény. Ártatlan emberek megölését lehet jó kompromisszumnak nevezni?

Gyakori érv az abortusz mellet, hogy „mi lesz, ha jön a gyerek”? A normálisan, azaz tisztán élő embereknél, nem „jön a gyerek”, hanem szeretetben várja a házaspár! Nagy felelőssége van az erkölcstelenség és abortusz terjedésében az úgynevezett „ felvilágosító előadásoknak”, melyek a tiszta életre nevelés helyett bátorítják a  fiatalokat a paráznaságra és az abortuszra. Sajnos a „nemzeti tábor” 99%-a is abortusz-párti. Nem ismerik fel, hogy a sötétség elleni harc ott kezdődne, hogy védelmünkbe vesszük az életet! 1000-szer többet ér egy magzat életéért elmondott ima, mint egy egész éjszakás, bátor harc a droidokkal! Nem lesz addig magyar és európai feltámadás, amíg lelkes hívei vagyunk önmagunk kiirtásának!

A Katolikus Egyház egyetlen esetben fogadja el az abortuszt, ha az indirekt. Például egy rákos méh eltávolítása esetén a benne fejlődő magzat meghalhat, de ha nem végzik el a műtétet, az anya hal meg. Nem ölték meg a magzatot, hanem az anya megmentése közben, akaratlanul halt meg. Ez óriási különbség! Nem lehet megölni egy magzatot azért, mert betegen születne a világra. Ilyen alapon azokat az embereket is megölhetnénk, akik életük során megőrülnek, vagy nyomorékká válnak. Miért hagynánk szegényeket „szenvedni”? Ha így megy tovább a világ, egyszer majd ez sem lesz meglepő! Nem érdemelnek halált azok a magzatok sem, akiknek apja nemi erőszakot elkövető személy volt. A gyermekek nem büntethetők az apák bűnéért! Egy szörnyűséget nem tesz semmisé egy még nagyobb! Senki sem mondta, hogy öröm egy ilyen gyerekre várni! A délszláv háborúban nemi erőszakot elszenvedett asszonyok születő gyermekeit magukhoz vették apácák, csak hogy megmentsék életüket! Ma is lenne hasonlóra lehetőség. Hamis érv az is, hogy ”szegénységbe születne a gyerek”. Továbbgondolva kiirthatnánk minden szegény embert földön, hiszen anyagi jólét nélkül úgy is kár létezniük.

Az indirekt abortuszon kívül kötelessége minden államnak tiltani és üldözni az abortuszt! „Szexuális felvilágosításnak” nevezett agymosás helyett hit és erkölcstanra, emberi életre való nevelésre van szükség!    

Mondj nemet a szodómiára!

A mai napon ismét sor került a szodomiták arcpirító demonstrációjára. Eszünkbe jut a Szentírás szava: „Arczuk tekintete tesz ellenök bizonyságot, bűneikkel Sodoma módjára kérkednek, nemhogy eltitkolnák; jaj lelköknek! mert magok szereztek magoknak gonoszt. (Ézs 3,10)” Istennek hála Magyarország és vele Közép- és Kelet-Európa nem érte még el azt a morális mélységet, melyben a nyugati világ fuldoklik. Ez emberek többsége itt még ösztönösen undorodik a természet megsértésétől, pláne az ezzel való dicsekvéstől! Azért is hálásak lehetünk, hogy vannak jóérzésű emberek, akik évről-évre bátran szembeszállnak a fertővel, kockáztatva azt is, hogy a sötétség zsoldosainak fogságába essenek. Mindenki súlyos bűnben van, aki egy ilyen felvonulás megtartásához asszisztál! A miniszterelnöktől az utolsó „parancs-teljesítő” rendőrig! A felvonulók súlyos közszeméremsértést követnek el, még a hatályos „törvények” szerint is! A felvonulók között gyermekeket is lehetett látni, ami kimeríti a kiskorú megrontásának bűncselekményét!

A buzik első számú fájdalma az volt, hogy az új alkotmány szerint továbbra sem házasodhatnak. Valaki talán azt gondolja, hogy ez nagy érdeme a kormánynak, szerintünk ezért nem jár külön dicséret. Szintén kedvenc témája a deviánsoknak a gyermekvállalás lehetőségének követelése. Ez az a pont, ahol a legjámborabb ember zsebében is kinyílik a bicska. Boldog János Pál pápa fogalmazta meg tökéletesen: a gyermekek homoszexuális környezetbe való kényszerítése egyenlő megrontásukkal. Sátáni lélek kell ahhoz, hogy valakinek ilyen szörnyűség eszébe jusson!

Hogy kezelné egy konzervatív rezsim a homoszexualitás kérdését? Először is nézzük meg, honnan ered a probléma! A homoszexuálisok egy része tanulta ezt a viselkedést. A homoszexuális mozgalom hisztérikusan tagadja, hogy ilyesmi létezne, pedig biztosak lehetünk abban, hogy az ókori Görögország, ahol elharapódzott a homoszexualitás, nem csupa születetten beteg emberrel gyarapította a világot. Akiknél felvett szokás a homoszexualitás, törekednie kell ennek önmagából való kiártására, melyben az államnak és az egyháznak segítséget kell nyújtani. Természetellenes vonzódásukat nem élhetik ki, mert az súlyos bűn! Feltételezések szerint a homoszexuálisok egy másik része öröklötten szenved ettől a problémától, azaz betegek. Ennek a kérdésnek eldöntése a genetikusok feladata, ebbe nem kívánunk beleszólni. Tételezzük fel, hogy létezik ez a betegség. Ebben az esetben kötelessége a szakértőknek azon dolgozni, hogy megtalálják a gyógymódot. A környezetnek megértően, diszkréten kell kezelni a problémát és megadni minden segítséget a gyógyuláshoz. Aki ilyen betegségben szenved, óriási keresztet kapott! Nem tehet mást, mint hogy önmegtartóztatásban él, amíg nem sikerül meggyógyítani.

A homoszexualitás propagálását minden formában büntetni fogjuk! Tilos lesz reklámozása a média és kultúra minden területén! A homoszexuálisok azt kérik, hogy ne ítéljük meg őket. Mi nem is a homoszexuálisokat ítéljük meg, hanem a homoszexualitás kiélését és reklámozását! Nem a bűnöst, hanem a bűnt! Elutasítjuk a „nemzeti oldal” azon liberális tézisét is, mely szerint „otthon mindenki azt csinál, amit akar, csak ne mutogassa magát”. Nem, senki sem csinálhatja otthon sem „azt, amit akar”! Az erkölcstelenség rombolja a családot és az egész társadalmat! A hatóságoknak kötelessége fellépni ellene! Egyetlen előnye van talán az évről évre ismétlődő provokációnak, ami miatt az Úr megengedi: kiváló erődemonstráció ez a szélsőjobboldalnak, mely ilyenkor megmutathatja a hitetleneknek és dölyfösöknek, hogy igenis létezik és van bátorsága szembeszállni a mindent elborító sötétséggel!

Rendhagyóan Trianonról

A huszadik század elején négy jelentős hatalom volt Európában, amely több-kevésbé őrizte a tradicionális berendezkedést. Az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Császárság, az Orosz Cárság és a Török Szultanátus. A nemzetközi szabadkőművesség arra az elhatározásra jutott, hogy egy világháború keretében dönti meg ennek a négy országnak trónját. A háború kirobbanását trónörökösünk, Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával provokálták ki 1914. június 28.-án. Oroszországot az antanthatalmak oldalán léptették be a Világháború, a cél azonban a miénkkel azonos volt szerepeltetésével. A Monarchia, fegyvertársával, a Császársággal példamutató elszántsággal harcolta végig a világháborút, de – hasonlóan a második világháborúhoz – az Egyesült Államok 1917. április 6.-ai hadba lépése az Antant oldalára billentette a mérleget. 1918. november 11.-én az Antant győzelmével ért véget az első világháború. Ezt követték az 1919-20-as békeszerződések, melyek célja a központi hatalmak „megbüntetése” volt. Valójában anyagilag, katonailag és terület vonatkozásában is meg akarták roppantani a központi hatalmakat, megelőzve, hogy, hogy újból fény-szerű erők jelenjenek meg Európa színpadán. Ezzel párhuzamosan forradalmakat robbantottak ki a Monarchiában és a Császárságban, aláásva az esetleges ellenállást.

1918. október 26.-én IV. Károly király József főherceget nevezte ki Magyarország helytartójává. 1918. október 31.-én győzött az őszirózsás (liberális) forradalom, megdöntve az ezer éves Apostoli Magyar Királyságot. József főherceg hűségnyilatkozatot tett az új hatalomnak. Katonáinkat, akik – török bajtársaikhoz hasonlóan – képesek lettek volna megvédeni az ország területét, visszahívták. A király november 13.-án lemondott uralkodói jogainak gyakorlásáról, az ország de facto államfő nélkül maradt. Tragédiánk sajnos még ezzel sem érte el tetőpontját. 1919. március 21.-én a bolsevisták vették át a hatalmat. Véráztatta hatalmuk 1919. augusztus elsejéig tartott. Egy kommunista állam létrejötte a kontinens közepén általános riadalmat keltett a nyugati hatalmakban, a Tanácsköztársaság ezért védelemre rendezkedett be. A Vörös Hadsereg északi hadjárata során benyomult a Felvidékre. A hadsereghez sok frontot megjárt katona csatlakozott, természetesen nem a bolsevizmus befolyásának növelése, hanem az elszakított területek felszabadítása céljából. Az Antant követelte a visszavonulást, cserébe felajánlotta, hogy a románok kiürítik a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői beleegyeztek ebbe, így elvesztették a hadsereg támogatását. A román hadsereg megindult Budapest irányába. Augusztus elsején a Peidl-kormány vette át az ország irányítását, mely ismét kikiáltotta a népköztársaságot. Negyedikén a román csapatok elfoglalták Budapestet. Hetedikén József főherceg kormányzóvá kiáltotta ki magát és Friedrich Istvánt nevezte ki miniszterelnöknek. 23.-án a kormányzó kénytelen volt lemondani tisztségéről, viszont megerősítette Horthy Miklóst a Nemzeti Hadsereg élén. A Nemzeti Hadsereg – az Antant engedélyével – november 16.-án vonult be a románok által kifosztott fővárosba.

1920-ban került sor a béketárgyalásokra. A meghívott magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével. Itt kész diktátummal fogadták őket. 1920. június 4.-én íratták velük alá a békediktátumot, mely megfosztotta a Magyar Birodalmat területének háromnegyedétől. Fontos ezt megemlíteni, mert a köztudatban élő kétharmad csak a Magyar Királyságra vonatkozik, tehát a Horvátország nélküli területre. A trianoni békediktátumnak egyetlen jogi alapja volt, az erősebb joga. Az ellenség erősebb volt, a nemzet hűsége a királyhoz és a hazához (forradalmakban való részvétel) megingott, elvesztettük a harcot, viselnünk kellett következményeit. Ettől függetlenül persze aránytalan és kegyetlen döntésről van szó, de példátlannak éppen nem mondhatjuk. A történelem során államok százait radírozták le a térképről. Elég Lengyelország 18. századi sorsára gondolnunk. Azon állítás sem állja meg a helyét, hogy Magyarországnak „semmi köze sem volt a világháborúhoz, semmi érdek nem fűzte hozzá, a gonosz Habsburgok és németek rángatták bele”. Magyarország a Monarchia részeként nem kerülhette el a világháborút, hiszen pont azért robbantották azt ki a sötét erők, hogy az itt regnáló tradicionális rezsimet megsemmisítsék. Miután trónörökösünket meggyilkolták és megtagadták, hogy biztonsági intézkedéseket vezessünk be, teljes joggal üzentünk hadat Szerbiának és szövetségeseinek. A közös állam és uralkodó folytán értelmetlen dolog külön „magyar és „osztrák” érdekről beszélni. Németországnak azonosak voltak ellenségei a Monarchiával, így az is természetes volt, hogy közösen vegyük fel ellenük a harcot (akár csak a második világháborúban). Szégyellni valónk inkább nekünk van, ha IV. Károly (emberileg érthető) különbéke tapogatózásaira gondolunk. Hamis azon állítás is, hogy kizárólag Magyarországot érték veszteségek. Törökország, Németország, Bulgária és Ausztria ugyan úgy megcsonkítva került ki a világháborúból, mint mi. 

A Horthy-korszakban hivatalos, deklarált politikai irányvonala a revízió volt. Ezzel teljes mértékben egyet értünk. Minimális követelésként az etnikai határok meghúzását, maximálisként pedig a tejes integritás visszanyerését jelölték meg. Többé-kevésbé a külpolitikában is ez érvényesült. Jóságos szövetségeseink, Németországnak és Olaszországnak köszönhetően visszaszereztük elcsatolt területeink egy részét. Ennél többet is visszaszerezhettünk volna, ha Horthy és anglomán miniszterelnökei előbbre tartották volna hazánk fölszabadítását a londoni páholyok kiszolgálásánál. Esélyünk lett volna a teljes Felvidék, Délvidék és Nyugat-Magyarország visszacsatolására. Horvátország visszaszerzése valószínűleg német támogatással is kockázatos akció lett volna. A második világháború elvesztésével értelemszerűen sajnos ezek semmissé váltak.

A terrorisztikus liberális, majd bolsevik rezsimek evidenciának tekintették a határok végérvényességét. Az oktatásban természetes folyamat eredményeként mutatták be hazánk széttörését, melyben az elnyomó magyarság uralma alól végre kiszabadultak a nemzetiségek. A szomszéd államokban ezzel szemben sovén-blosevitsa rezsimek épültek, melyek örömmámorban úsztak, hogy ismét rátehették mocskos mancsukat ezer éves hazánk földjére.

Semmi sem változott a szemléletben a rendszerváltozással. Június 4.-ét nem nyilvánították gyásznappá. Áruló, liberális kormányaink alapszerződéseket kötöttek a szomszéd államokkal, melyekben megerősítették, hogy nincsenek velük szemben területi igényeink. A Fidesz kormány törvénybe iktatta a „nemzeti összetartozás napját” mely egy nemzeti érzelmű ember számára semmit sem jelent. Június 4-e a szétesésről szól, gyásznapja a magyarságnak.

Mit kéne tenni? Először is vegyük sorra, mit tehetne a jelenlegi rezsim a revízió érdekében. Először is fel kéne mondani az alapszerződéseket és be kellene jelenteni területi igényünket a szomszéd államokkal szemben. Kezdeményezni kéne a Trianoni békeszerződés felülvizsgálatát, és visszaszerezni a lehető legtöbb területet. Természetesen üdvös lenne, ha a határon túli magyarok képesek lennének kiharcolni az autonómiát, de ez csak egy lépés lehet a végcél felé. Az oktatást, kultúrát és médiát a revízió szellemében kéne átszervezni és szigorúan büntetni legnagyobb nemzeti tragédiánkon való gúnyoldósát, az áruló propagandát.

Gyakran hangzik el érvként a revízió ellen a határon túli magyarok szembenállása. Itthon és határon túl is maroknyi ember híve a teljes revíziónak. A határon túli magyarság kettős agymosáson esett át: bolsevik és soviniszta. Így nem csoda, ha a többség ugyan úgy gondolkozik, mint az itthoni magyarság többsége. Ismét megerősítjük, hogy nem vagyunk a népakarat hívei, így számunkra ez nem sokat jelent. Nem csak elszakított magyarokat akarunk visszaszerezni, hanem elszakított földeket, városokat, kulturális és gazdasági kincseket. Ez kötelességünk, ha tetszik a külhoni magyarságnak, ha nem.

Szintén gyakran felmerülő kérdés, hogy „mit fogunk csinálni több millió románnal?” A Kárpát-medence etnikai összetételét mesterségesen borították fel annyira, amilyen állapotban most van. A román és szerb lakosság felét nyugodtan haza lehet majd küldeni. Az itt maradó nemzetiségek egy része asszimilálható, a maradékkal, pedig konnacionalista alapon képzeljük el az együttélést. A konnacionalizmus Szálasi Ferenc briliáns találmánya. Azt jelenti, hogy egy szlovák lehet büszke szlovákságára, egy román a románságára, egy német a németségére, stb., e mellett, pedig büszke tagja lehet a magyar politikai nemzetnek (e fölött, pedig egy birodalmi alattvalói öntudat állhat, tesszük hozzá mi)! A jó értelemben vett nacionalizmus nem áll szemben egy másik nacionalizmussal, hiszen ha szeretem a saját népemet, akkor megértem, hogy más ugyan így érez a saját népe iránt!

Hogyan lehetne elérni a végcélt, a teljes revíziót? Ehhez először is magát a magyar államiságot kéne visszaállítani, mely 1945 áprilisában, a vörös hadsereg győzelmével megszűnt Magyarországon. Ezt követően szükség lenne egy tulajdonosra, aki visszaköveteli tulajdonát. Konzervatív felfogás szerint az állam tulajdonosa az uralkodó. A Magyar Apostoli Királyság tulajdonosa a Habsburg-Lotaringiai dinasztia aktuális uralkodója. Bonyolult kérdés, hogy ki jelenleg a magyar királyi cím tulajdonosa, ebbe most nem is megyünk bele. Az viszont tény, hogy a cím a család birtokában van. Tehát a revízió érdekében a magyar király, vagy az őt helyettesítő helytartó léphetne fel. Első körben békés, második körben pedig katonai eszközökkel. Ahhoz, hogy az utóbbira sor kerüljön, értelemszerűen teljesen át kéne rendeződnie a világ, de legalább Európa politikai berendezkedésének. Egy olyan kínálkozó lehetőségnek kéne előállni, mely a harmincas években kínálkozott.

Követeljük Magyarország területi integritásának helyreállítását! Vesszen Trianon!