A huszadik század elején négy jelentős hatalom volt Európában, amely több-kevésbé őrizte a tradicionális berendezkedést. Az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Császárság, az Orosz Cárság és a Török Szultanátus. A nemzetközi szabadkőművesség arra az elhatározásra jutott, hogy egy világháború keretében dönti meg ennek a négy országnak trónját. A háború kirobbanását trónörökösünk, Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával provokálták ki 1914. június 28.-án. Oroszországot az antanthatalmak oldalán léptették be a Világháború, a cél azonban a miénkkel azonos volt szerepeltetésével. A Monarchia, fegyvertársával, a Császársággal példamutató elszántsággal harcolta végig a világháborút, de – hasonlóan a második világháborúhoz – az Egyesült Államok 1917. április 6.-ai hadba lépése az Antant oldalára billentette a mérleget. 1918. november 11.-én az Antant győzelmével ért véget az első világháború. Ezt követték az 1919-20-as békeszerződések, melyek célja a központi hatalmak „megbüntetése” volt. Valójában anyagilag, katonailag és terület vonatkozásában is meg akarták roppantani a központi hatalmakat, megelőzve, hogy, hogy újból fény-szerű erők jelenjenek meg Európa színpadán. Ezzel párhuzamosan forradalmakat robbantottak ki a Monarchiában és a Császárságban, aláásva az esetleges ellenállást.
1918. október 26.-én IV. Károly király József főherceget nevezte ki Magyarország helytartójává. 1918. október 31.-én győzött az őszirózsás (liberális) forradalom, megdöntve az ezer éves Apostoli Magyar Királyságot. József főherceg hűségnyilatkozatot tett az új hatalomnak. Katonáinkat, akik – török bajtársaikhoz hasonlóan – képesek lettek volna megvédeni az ország területét, visszahívták. A király november 13.-án lemondott uralkodói jogainak gyakorlásáról, az ország de facto államfő nélkül maradt. Tragédiánk sajnos még ezzel sem érte el tetőpontját. 1919. március 21.-én a bolsevisták vették át a hatalmat. Véráztatta hatalmuk 1919. augusztus elsejéig tartott. Egy kommunista állam létrejötte a kontinens közepén általános riadalmat keltett a nyugati hatalmakban, a Tanácsköztársaság ezért védelemre rendezkedett be. A Vörös Hadsereg északi hadjárata során benyomult a Felvidékre. A hadsereghez sok frontot megjárt katona csatlakozott, természetesen nem a bolsevizmus befolyásának növelése, hanem az elszakított területek felszabadítása céljából. Az Antant követelte a visszavonulást, cserébe felajánlotta, hogy a románok kiürítik a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői beleegyeztek ebbe, így elvesztették a hadsereg támogatását. A román hadsereg megindult Budapest irányába. Augusztus elsején a Peidl-kormány vette át az ország irányítását, mely ismét kikiáltotta a népköztársaságot. Negyedikén a román csapatok elfoglalták Budapestet. Hetedikén József főherceg kormányzóvá kiáltotta ki magát és Friedrich Istvánt nevezte ki miniszterelnöknek. 23.-án a kormányzó kénytelen volt lemondani tisztségéről, viszont megerősítette Horthy Miklóst a Nemzeti Hadsereg élén. A Nemzeti Hadsereg – az Antant engedélyével – november 16.-án vonult be a románok által kifosztott fővárosba.
1920-ban került sor a béketárgyalásokra. A meghívott magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével. Itt kész diktátummal fogadták őket. 1920. június 4.-én íratták velük alá a békediktátumot, mely megfosztotta a Magyar Birodalmat területének háromnegyedétől. Fontos ezt megemlíteni, mert a köztudatban élő kétharmad csak a Magyar Királyságra vonatkozik, tehát a Horvátország nélküli területre. A trianoni békediktátumnak egyetlen jogi alapja volt, az erősebb joga. Az ellenség erősebb volt, a nemzet hűsége a királyhoz és a hazához (forradalmakban való részvétel) megingott, elvesztettük a harcot, viselnünk kellett következményeit. Ettől függetlenül persze aránytalan és kegyetlen döntésről van szó, de példátlannak éppen nem mondhatjuk. A történelem során államok százait radírozták le a térképről. Elég Lengyelország 18. századi sorsára gondolnunk. Azon állítás sem állja meg a helyét, hogy Magyarországnak „semmi köze sem volt a világháborúhoz, semmi érdek nem fűzte hozzá, a gonosz Habsburgok és németek rángatták bele”. Magyarország a Monarchia részeként nem kerülhette el a világháborút, hiszen pont azért robbantották azt ki a sötét erők, hogy az itt regnáló tradicionális rezsimet megsemmisítsék. Miután trónörökösünket meggyilkolták és megtagadták, hogy biztonsági intézkedéseket vezessünk be, teljes joggal üzentünk hadat Szerbiának és szövetségeseinek. A közös állam és uralkodó folytán értelmetlen dolog külön „magyar és „osztrák” érdekről beszélni. Németországnak azonosak voltak ellenségei a Monarchiával, így az is természetes volt, hogy közösen vegyük fel ellenük a harcot (akár csak a második világháborúban). Szégyellni valónk inkább nekünk van, ha IV. Károly (emberileg érthető) különbéke tapogatózásaira gondolunk. Hamis azon állítás is, hogy kizárólag Magyarországot érték veszteségek. Törökország, Németország, Bulgária és Ausztria ugyan úgy megcsonkítva került ki a világháborúból, mint mi.
A Horthy-korszakban hivatalos, deklarált politikai irányvonala a revízió volt. Ezzel teljes mértékben egyet értünk. Minimális követelésként az etnikai határok meghúzását, maximálisként pedig a tejes integritás visszanyerését jelölték meg. Többé-kevésbé a külpolitikában is ez érvényesült. Jóságos szövetségeseink, Németországnak és Olaszországnak köszönhetően visszaszereztük elcsatolt területeink egy részét. Ennél többet is visszaszerezhettünk volna, ha Horthy és anglomán miniszterelnökei előbbre tartották volna hazánk fölszabadítását a londoni páholyok kiszolgálásánál. Esélyünk lett volna a teljes Felvidék, Délvidék és Nyugat-Magyarország visszacsatolására. Horvátország visszaszerzése valószínűleg német támogatással is kockázatos akció lett volna. A második világháború elvesztésével értelemszerűen sajnos ezek semmissé váltak.
A terrorisztikus liberális, majd bolsevik rezsimek evidenciának tekintették a határok végérvényességét. Az oktatásban természetes folyamat eredményeként mutatták be hazánk széttörését, melyben az elnyomó magyarság uralma alól végre kiszabadultak a nemzetiségek. A szomszéd államokban ezzel szemben sovén-blosevitsa rezsimek épültek, melyek örömmámorban úsztak, hogy ismét rátehették mocskos mancsukat ezer éves hazánk földjére.
Semmi sem változott a szemléletben a rendszerváltozással. Június 4.-ét nem nyilvánították gyásznappá. Áruló, liberális kormányaink alapszerződéseket kötöttek a szomszéd államokkal, melyekben megerősítették, hogy nincsenek velük szemben területi igényeink. A Fidesz kormány törvénybe iktatta a „nemzeti összetartozás napját” mely egy nemzeti érzelmű ember számára semmit sem jelent. Június 4-e a szétesésről szól, gyásznapja a magyarságnak.
Mit kéne tenni? Először is vegyük sorra, mit tehetne a jelenlegi rezsim a revízió érdekében. Először is fel kéne mondani az alapszerződéseket és be kellene jelenteni területi igényünket a szomszéd államokkal szemben. Kezdeményezni kéne a Trianoni békeszerződés felülvizsgálatát, és visszaszerezni a lehető legtöbb területet. Természetesen üdvös lenne, ha a határon túli magyarok képesek lennének kiharcolni az autonómiát, de ez csak egy lépés lehet a végcél felé. Az oktatást, kultúrát és médiát a revízió szellemében kéne átszervezni és szigorúan büntetni legnagyobb nemzeti tragédiánkon való gúnyoldósát, az áruló propagandát.
Gyakran hangzik el érvként a revízió ellen a határon túli magyarok szembenállása. Itthon és határon túl is maroknyi ember híve a teljes revíziónak. A határon túli magyarság kettős agymosáson esett át: bolsevik és soviniszta. Így nem csoda, ha a többség ugyan úgy gondolkozik, mint az itthoni magyarság többsége. Ismét megerősítjük, hogy nem vagyunk a népakarat hívei, így számunkra ez nem sokat jelent. Nem csak elszakított magyarokat akarunk visszaszerezni, hanem elszakított földeket, városokat, kulturális és gazdasági kincseket. Ez kötelességünk, ha tetszik a külhoni magyarságnak, ha nem.
Szintén gyakran felmerülő kérdés, hogy „mit fogunk csinálni több millió románnal?” A Kárpát-medence etnikai összetételét mesterségesen borították fel annyira, amilyen állapotban most van. A román és szerb lakosság felét nyugodtan haza lehet majd küldeni. Az itt maradó nemzetiségek egy része asszimilálható, a maradékkal, pedig konnacionalista alapon képzeljük el az együttélést. A konnacionalizmus Szálasi Ferenc briliáns találmánya. Azt jelenti, hogy egy szlovák lehet büszke szlovákságára, egy román a románságára, egy német a németségére, stb., e mellett, pedig büszke tagja lehet a magyar politikai nemzetnek (e fölött, pedig egy birodalmi alattvalói öntudat állhat, tesszük hozzá mi)! A jó értelemben vett nacionalizmus nem áll szemben egy másik nacionalizmussal, hiszen ha szeretem a saját népemet, akkor megértem, hogy más ugyan így érez a saját népe iránt!
Hogyan lehetne elérni a végcélt, a teljes revíziót? Ehhez először is magát a magyar államiságot kéne visszaállítani, mely 1945 áprilisában, a vörös hadsereg győzelmével megszűnt Magyarországon. Ezt követően szükség lenne egy tulajdonosra, aki visszaköveteli tulajdonát. Konzervatív felfogás szerint az állam tulajdonosa az uralkodó. A Magyar Apostoli Királyság tulajdonosa a Habsburg-Lotaringiai dinasztia aktuális uralkodója. Bonyolult kérdés, hogy ki jelenleg a magyar királyi cím tulajdonosa, ebbe most nem is megyünk bele. Az viszont tény, hogy a cím a család birtokában van. Tehát a revízió érdekében a magyar király, vagy az őt helyettesítő helytartó léphetne fel. Első körben békés, második körben pedig katonai eszközökkel. Ahhoz, hogy az utóbbira sor kerüljön, értelemszerűen teljesen át kéne rendeződnie a világ, de legalább Európa politikai berendezkedésének. Egy olyan kínálkozó lehetőségnek kéne előállni, mely a harmincas években kínálkozott.
Követeljük Magyarország területi integritásának helyreállítását! Vesszen Trianon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése